Hunyadi János élete

Amikor az első Habsburg, Albert, Magyarország trónjára lépett, már tizenöt éve volt a férje Erzsébetnek, Zsigmond leányának. Minden nehézség nélkül lépett Zsigmond örökébe az osztrák herceg. Kötelezte magát, hogy állandóan Magyarországban lakik, idegennek sem hivatalt, sem jószágot nem adományoz, s német királlyá történő választása is csak a magyar országgyűlés beleegyezésével történhetett meg. Hadra termett, vitéz katona volt Albert: már Zsigmond idejében kitüntette magát a husziták elleni küzdelembe, s most, hogy Magyar királlyá lett, új, sokkal nehezebb feladat várt reá: a mind előbbre nyomuló törökök visszaverése. Alig, hogy trónra lépett, a török 1438-ban betört Erdélybe s vagy 70 ezer foglyot hurcolt magával, mialatt Albert Csehországban járt, hogy biztosítsa magának a cseh koronát. A következő évben a török Szendrő várát vette be, s megmozdult Albert is, de vajmi csekély haderővel. Ám ütközetre sor nem kerülhetett: a Magyar táborban ragályos betegség ütött ki, ő maga is súlyosan betegen tért vissza s útközben, Neszmélyen, meghalt 1439-ben.

 

Alig két évig volt tehát az első Habsburg Magyarország királya. S ahogy meghalt, fenekestül felfordult a rend az országban. Két leány maradt utána, fiú nem. Halálakor a felesége áldott állapotban volt, s a haldokló király abban a reményben, hogy a harmadik gyermek fiú lesz, annak a részére hagyta Magyarországot, Csehországot és Ausztriát. De a Magyar urak nem akarták király nélkül hagyni az országot, s az akkor tizenötéves Ulászló lengyel herceget kínálták meg a koronával, mégpedig olyformán, hogy vegye feleségül a 31 éves özvegy királynét. Sem az özvegy, sem az ifjú hercegnek nem volt ínyére ez a házasság, de azért mind a kettő elfogadta az ajánlatott. Ám, míg a Magyar urak Ulászlóval egyezkedtek, az özvegy királynénak fia született, s most már hallani sem akart a természetellenes házasságról. Egyik leányának a dajkájával, Kottauner Ilonával ellopatta a Visegrádon őrzött koronát, s a tizenkét hetes csecsemőt Székesfehérvárt megkoronáztatta 1440 pünkösd ünnepén. De bejött Ulászló is a Magyar urakkal, Szent István sírjából vettek egy másik koronát, s azzal őt is megkoronázták.

 

Egy helyett két király volt tehát szegény Magyarországnak: serdülő ifjú az egyik, csecsemő a másik. Az ország két részre szakadott, ki az egyiket, ki a másikat ismerte el királynak. És kiütött a polgárháború az országban, amikor a nemzetnek egy szívvel-lélekkel egyesülni kellett volna a török ellen. Abban az időben III. Frigyes császár volt a Habsburg-család feje, kapzsi, nagyralátó ember, s az özvegy királyné ennél az embernél helyezte el a Magyar koronát, hogy Ulászló fejére ne kerülhessen, s nála zálogosította el ékszereit is, hogy zsoldosokat gyűjtsön Ulászló ellen. És gyűltek is a cseh zsoldosok, ellepték az ország felső vidékeit: kő kövön nem maradt, ahol ez a zsebrák had elvonult. Közben (1443) meghalt az özvegy királyné, de hívei tovább folytatták a harcot Ulászló ellen, sőt Széchy Dénes, az esztergomi prímás, elkövette azt a végzetes ballépést, hogy III. Frigyes császárhoz, a kis László gyámjához forduljon segítségéért. Ez éppen elég volt a nagyralátó császárnak, hogy gyámfia nevében magának követelje a hatalmat. Országgyűlést hívott össze Pozsonyban, s Ulászlónak megüzente, hogy az országból takarodjék.

 

A magyar urak csak most kezdették látni, hogy mely nagy veszedelem fenyegeti az országot Frigyes császár gyámkodásában. S már-már nyakára ül az országnak Frigyes, ha nem csak Magyarországot, de Ausztriát is nem fenyegeti a török hódítás veszedelme. Ulászló nem takarodott ki az országból, hanem fegyverszünetet kötvén Frigyessel, nekilátott a török ellen való készülődésnek. Maga a római pápa is megmozdult a kereszténységet fenyegető veszedelem láttára, s elküldte Julián bíbornokot Magyaroszágba, hogy Ulászlót a török ellen való küzdelemre biztassa.

 

Valóban itt volt az ideje, hogy a kereszténység megmozduljon. Az ország déli részén, míg bent az országban dúlt a testvérharc, egy köznemes ember egymaga vívta az élethalálharcot a törökkel. Ez a köznemes Hunyadi volt, eredetére oláh, lelkében, szívében igaz magyar, a legszebb vitézi erényekkel ékeskedő férfiú. Már Zsigmond király udvarában találkozunk vele. Atyja, Vojk, udvari ember, jó modorú birtokos volt, anyja Mozsinay Erzsébet – oláh nemes leány. Mesebeszéd, hogy a nagy Hunyadi János Zsigmond király természetes fia volt. Házasságok útján elmagyarasodott, katolikussá lett oláh család sarjaként a törökverő Hunyadi János atyja már mint magyar köznemes szerepelt, leányait magyar nemesek vették feleségül, s mint magyar nemes kapta adományul a Hunyadi uradalmat és Vajdahunyad várát Zsigmond királytól.

 

Mint egyszerű köznemes lép tehát az oláh eredetű Hunyadi János a történelem színpadára, s amikor a főnemesség a legválságosabb időben húzódozik a török ellen való hadviseléstől, Albert királynak ebben az egyszerű köznemesben van a legnagyobb bizodalma. A vitéz és nagy vezéri talentummal megáldott Hunyadit a legnehezebb feladattal: a szörényi bánság védelmével bízta meg. Ulászlónak is benne van a legnagyobb bizodalma: megbízza Nándorfehérvár, majd Erdély védelmével. Szörényi bán, Nándorfehérvár főkapitánya, Erdély vajdája egyszerre az addig alig ismert köznemes, aki különben akkor már előkelő családba házasodott volt: feleségül vette horogszegi Szilágyi László Erzsébet nevű leányát.

 

Nándorfehérvárnál aratta első nagyobb győzelmét a törökön. Kitört a várból, s Szendrőig űzte az ostromló hadat. Nándorfehérvárról egyenesen Erdélybe siet, s Maros-Szent-Imrénél megütközik Mesid bég roppant hadával 1442-ben. Ekkor már rettegett híre volt a török hadseregben, s Mesid bég a legjobb vitézeit válogatta össze, hogy Hunyadit közrefogják s megöljék. De a tervet megneszelte Kemény Simon, ruhát, fegyvert cserélt Hunyadival s a székelyek élén halálmegvető hősiességgel vágtat a török sereg legsűrűbb sorai közé. Határtalan a török diadalöröme, mert íme, elesett csakugyan a vezér! A törökverő Hunyadi! De örömük kevés ideig tart. Most csap az elbizakodott seregre a halottnak vélt vezér, s vad futásban szalad a török. A maroknyi sereg fényes diadalt arat, s a magyar foglyok ezreit menti meg!

 

Hunyadi kihasználta a győzelmet, bevonult Havasalföldre, az elpártolt oláh és moldvai vajdákat visszakényszerítette a magyar uradalom alá. A következő évben, 1443-ban Szerbiába vezette hadát a nagy vezér, onnét Bulgáriába, bevette Nis várát, megszállotta Szófiát, átkelt a Balkánon, s amerre járt, mindenütt dicsőség kísérte a magyar fegyvereket. A dicsőséges hadjáratnak a tél vetett véget. Visszajött Budára, s 1444 tavaszán az országgyűlés nagyobb pénzsegélyt szavazott meg a hadjárat folytatására. Hunyadi nevétől, dicsőségétől visszhangzott az ország, őbenne volt a nemzetnek s az egész keresztény világnak legnagyobb bizodalma. Elérkezettnek hitték az időt, amikor végképp kiverik a törököt Európából. Nagy volt a bizodalom a keresztény világban s nagy csüggetegség a törökben. Murád szultán a sok szégyenletes kudarc után maga ajánlott békét. Visszakínálta Szerbiát az összes várakkal a magyar király hűbéresének, Brankovics Györgynek; elismerte a magyar korona fennhatóságát Havasalföldön; váltság nélkül akarta visszaadni az összes magyar fogjokat, míg ő maga roppant váltságot ígért egy előkelő török fogolyért. Mindezt tízesztendei béke fejében ígérte a szultán. A magyar nemzet hajlandó volt a békére, de a pápa követe, Julián bíbornok folyton a háború folytatására tüzelte a királyt. És csakugyan, a király hívására fegyverre kelt a nemzet, holott az idegen segítségben nem nagyon lehetett bizakodni. Szegeden ütött tábort a magyar hadsereg, s itt újra megjelentek a szultán követei a már tett ajánlatokkal. Ulászló elfogadta az ajánlatot s magát a béke megtartására esküvel kötelezte. Ám, amikor éppen oszlófélben volt a magyar tábor, jött a hír, hogy a pápa elindított egy hajóhadat a török ellen s most már Julián bíbornok, aki maga is hozzájárult a békéhez, hevesen ösztökélte a királyt, hogy szegje meg a pogánynak tett esküjét. És a királyt rábírták az esküszegésre. A magyarok többsége is a hadjárat folytatása mellett kardoskodott. Az öreg Murád szultán, mint aki jól végezte dolgát, már vissza is vonult Kis – Ázsiába – pihenni; az uralkodás gondját fiára, Mohamedre ruházta: íme, itt a kedvező alkalom kiverni a törököt Európából!

 

A számítás szörnyű balul ütött ki. Ulászló jelentéktelen haderővel kelt át a Dunán, Orsovánál. Mindössze 4000 lengyel volt az idegen segítség. Ugyanennyi katonát adott az oláh vajda. Brankovics szerb vajda, ki a békét közvetítette, felháborodott az esküszegésen s visszapártolt a törökhöz. Az öreg Murád szultán pihenni tért ugyan Kis – Ázsiába, de amint az esküszegés hírét hallotta, a pihenő oroszlán fölkelt fektéből s 40 ezer vitézzel indult vissza Európába. A keresztény szövetségesek hajóhadának kellett volna elzárni az öreg szultán útját, de az a hajóhad meg sem mert moccani, s a török sereg keresztényektől bérelt hajókon vitorlázott át a szárazföldre, hogy az esküszegést megtorolja. Eközben a magyar sereg Hunyadi vezetése alatt Várnáig nyomult. Itt már várta a rettentő nagy török sereg: ötször akkora, mint a magyar. Visszavonulásról szó sem lehetett. Élet vagy halál: meg kellett küzdeni a félelmetesen nagy török haderővel. Gyászos emlékű nap a várnai csata napja: 1443. November 10-e. Már – már diadal mosolyog a magyar fegyverekre. Hunyadi vezeti a jobbszárnyat s meg is futamítja a törököt. De a diadalból részt kíván venni a király is, neki ront a török hadnak nagy oktalanul. A szultán sátra elé tűzi, ott lobogtatja a kettétépett békelevelet s úgy buzdítja, biztatja vitézeit, akik rettentő dühvel vetik magukat a magyar sereg ama szárnyára, melyet az esküszegő király vezet. Irtózatos tusa a király személye körül. A kétségebeesett viadalban elbukik a király lova, egy janicsár vitéz levágja a király fejét, lándzsára tűzi s úgy mutogatják a véres fejet. Rémület szállja meg a magyar hadat a véres fej láttára, Isten verését látja mindenki a szörnyű végben, s eszeveszetten bomlik szét a sereg. A legjobb vitézek holttestei borítják a csatatért. Elesett Julián bíbornok is, az esküszegésre késztető.

 

A megmaradt sereg király nélkül és vezér nélkül került haza. Nem akarták hinni, hogy a csatában elesett a király. Hát Hunyadival mi lett? Elesett-e, életben maradt-e? A magyar nemzet nagy szerencséjére, Hunyadi nem esett el, de bolyongása közben fogságba esett. Az oláh vajda vetette fogságra, aki ismét a törökhöz párolt, de bántani nem merte, s végre is szabadon eresztette. Sokan bizakodtak abban, hogy él a király, egyelőre tehát két főkapitányt választottak az ország kormányzására, akik közt a becsületes, tiszta kezű Hunyadi János mellett ott volt Giskra, a cseh zsoldosok vezére, a felvidéki nép e réme is!

A nyers erőszak lett az úr az országban, fenekestől felfordult a rend az országban, s igazi szerencséje volt, hogy a török nem használta ki a várnai diadalt. E fejetlenségnek akart véget vetni az 1445-i országgyűlés azzal, hogy a gyermek Lászlót megválasztotta királynak, feltételesen: ha ugyanis Ulászló május 30-áig vissza nem tér s Frigyes császár kiadja a gyermekkirályt és – a koronát. Frigyes császár azonban sem a gyermekkirályt, sem a koronát nem adta ki a kezéből. Új országgyűlést hívtak egybe 1446-ban, s ezen az országgyűlés határozta el, hogy a király kiskorúsága idejére kormányzót választ, s mindjárt meg is választotta Hunyadi János személyében. Melléje választottak még egy tizenkét tagú országtanácsot, s ennek a tanácsnak fele köznemesekből állott.

Nyilvánvaló, hogy az egész köznemesség egy emberként állott Hunyadi mögött: csak így volt lehetséges, hogy a királyi hatalommal felruházott kormányzói állást azzal a férfiúval töltsék be, aki, ha legnagyobb embere is volt ez idő szerint az országnak, még tíz év előtt egyszerű köznemes volt. Féltékenyen, irigyen nézték a főurak az egyszerű köznemes fényes pályáját, a kezére bízott nagy hatalmat, de meg kellett elégedniök az alattomos áskálódással, nyíltan nemigen mertek fellépni ellene. Titokban Frigyes császár kezére dolgoztak, s csak évek múltán sikerült rákényszeríteni a császárt, hogy a gyermekkirályt és a koronát kiadja, ám az ország egy részét akkor is magának tartotta. Giskra, Cillei és más főurak szabadon garázdálkodtak, Hunyadi sem volt képes megfékezni őket, s amikor a törökkel újra felveszi a küzdelmet: csekély had követi a Rigómezőre 1448-ban. A rigómezei ütközet balul üt ki, az oláhok harc közben a törökhöz pártolnak, maga Hunyadi is csodálatos módon menti meg az életét. A nagy hős életben marad, de Brankovics György despota, akinél menedékre talál, fogságba veti s roppant nagy váltságdíjért adja ki.

 

A Cillei – és Giskra – féle urakon kívül az egész nemzet örül Hunyadi megszabadulásán. Egyedül benne remélt, benne bízott a nemzet: tőle várta a török hódítás visszaverését. Ugyanabban az évben (1453), melyben a gyermekifjú V. Lászlót megkoronázták, vette be II. Mohamed szultán Konstantinápolyt s vetett végett a görög császárságnak. Világtörténeti jelentőségű esemény volt ez: Konstantinápoly elfoglalásával megvetette lábát Európában a török s most már csakugyan nagy oka volt a nyugtalankodásra, a félelemre a keresztény világnak. Ha valaha, most volt szükség oly kipróbált becsületességű, vitéz s bölcs hadvezérre, minő Hunyadi János vala. De a kicsi király, a németnek nevelt, léha V. László nem tudta megbecsülni a nagy embert. Amikor a magyar urak Bécsbe mentek, nagy hangon hirdette s fogadta, hogy “magyar vagyok s Magyarországon fogok lakni”, de magyarnak nem volt magyar, s mihelyt bajba került az ország, elinalt Bécsbe.

 

A szultán elfoglalván Konstantinápolyt nem pihent, hanem folytatta a hódítás munkáját. Brankovics despota magyar földre menekült a török elől, a szultán meg egyenest Nándorfehérvárnak indult. Hunyadi ekkor már nem volt Magyarország kormányzója. A király elhidegült tőle, s kifizették egy címmel: a besztercei grófsággal. De, amikor egész Európát rémület töltötte el a török közeledtére, ismét csak Hunyadi felé fordult a közfigyelem, s az 1454-i országgyűlés őt bízta meg a fővezérséggel, elrendelvén az általános fölkelést. Ez az országgyűlés fej –és jószágvesztéssel fenyegette meg azokat, akik szükség esetén hadba nem állanak, ám a főurak, köztük elsősorban Cillei és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi hatalmától. Alattomos fondorkodásokka, cselszövésekkel igyekeztek félrelökni a korának legnagyobb hősét, s Cillei az általa léhán nevelt kiskorú királlyal könnyen eltudta hitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja tenni a koronát. Egy ízben szinte tőrbe ejtik, kész a terv, hogy eltegyék láb alól, eltegyék a legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz ivadéknak. Az ármánykodásokra azzal felelt, hogy a török fenyegető közeledésére elfeledte a méltatlan bántalmakat. Amikor Cillei a kis királlyal Bécsbe szaladt, s a főnemesség összedugott kézzel várja a törököt: Hunyadi kibékül legnagyobb ellenségeivel, László fiát eljegyzi Garay Máriával, Mátyás fiát Cillei Erzsébettel, s ő egymaga tízezer zsoldost ajánl fel a hon védelmére. Mindhiába! Az ő kibékülése őszinte volt, az ő honszerelme igaz volt, önzetlen volt, annál kevésbé voltak őszinték az ellenségei.

 

A tiszta valóság ez: amikor II. Mohamed 1456. Július első napjaiban 150 ezernyi sereggel, 300 ágyúval Nándorfehérvár alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főúr áll ki Hunyadi mellett. Az igazi segítség az a lelkes sereg, melyet Kapisztrán János, a lánglelkű, ékes szavú ferencrendi barát toborzott össze parasztokból, diákokból és barátokból, akik többnyire vasvillákkal, botokkal, szekercékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítania kell, aratja utolsó és legfélelmetesebb győzelmét Hunyadi a törökön. Utolsó győzelmét, mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatul esett: Kapisztrán János karjai közt lehelte ki lelkét, megáldván elébb fiait, s utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágy köré sereglett urakat a török ellen való hadakozásra.

 

Nem csak az országban, az egész keresztény világban megszóltak a harangok, hirdetvén a nagy diadal örömét. Segíteni nem segített, de ünnepelni ünnepelt a keresztény világ, sőt a pápa még fejedelmi koronát is akart küldeni a törökverő hősnek. De elkésett vele: a törökverő Hunyadi csakhamar a nándorfehérvári diadal után, 1456. Augusztus 11-án, Zimonyban jobblétre szenderült. Innen vitték holttestét a gyulafehérvári családi sírboltba.

Csakhamar követte hűséges társa, az ékes szavú Kapisztrán is, s nem volt aki a fényes nándorfehérvári diadalt kihasználja, a török meggyengült erejét végképp megsemmisítse. A király visszajött Bécsből, hogy a veszedelem elmúlt, akart is kezdeni valamit, toborzott is seregett, melynek fővezérévé Cillei Ulrikot tette meg! Ennek az álnok embernek pedig kisebb gondja is nagyobb volt, hogy komoly háborút kezdjen a törökkel: a Hunyadi-ház hatalmát akarta megsemmisíteni, s ezzel együtt a család vagyonát elrabolni. Hunyadi László kezén volt Nándorfehérvár, s előbbet is ezt akarta megszerezni. Felszólította Lászlót, hogy miután atyja, mint kormányzó, nem számolt el a közjavadalmakkal, adjon számot ő azokról, s ha netán hiány mutatkoznék, térítse meg. Ez az aljas kísérlet azonban balul ütött ki Cilleire, mert a király mégsem mert kikötni a Hunyadi-családdal. Levelet adott Hunyadi Lászlónak, melyben elismerte, hogy a kormányzó hűségesen kezelte a jövedelmeket. Viszont László esküvel fogadta, hogy kiadja a végvárakat. Színleg kibékült Cillei is, s újra megállapodak abban, hogy Hunyadi Mátyás feleségül veszi a vén ármánykodó leányát: Erzsébetet. E “békekötés” után indult a király, hogy meglátogassa Nándorfehérvárát. Vele ment természetesen Cillei is. Hunyadi László és nagybátyja, Szilágyi Mihály, őszinte hódolattal fogadták a királyt, tisztelettel Cilleit. Másnap reggel Cillei és Hunyadi László egyik teremben tanácskoztak, s tanácskozás közben oly szenvedelmes haragra lobbant Cillei, hogy kardot rántot Hunyadi Lászlóra. Kardot rántott az ifjú vitéz is, a zajra emberei berohantak s Cilleit holtra vagdalták. Természetesen sem a királyt, sem a kíséretét nem bántották László emberei, de a király szívében gyökeret vert a félelem. Megerősödött benne a hosszú időn át táplált gyanú, hogy a Hunyadi család az ő életére tör. Színleg megbocsátott ugyan Hunyadi Lászlónak, sőt ki is nevezte az ország főkapitányává. Aztán elment Temesvárra, ott Hunyadi özvegyét is megnyugtatta, hogy Cillei halálát nem torolja meg. Meg is esküdött erre a templomban. Ám amint Budára ért s biztonságban érezte magát, kész volt a terve: ártalmatlanná tenni a két Hunyadi fiút. Következő év (1457) tavaszán Budára hívta mind a kettőt. És azok jöttek bátran, gyanútlanul hisz a király megesküdött, hogy nem bántja őket. Fölment a két ifjú a palotába (március 14-én volt ez), s a király, amint színe előtt megjelentek, katonák kezére adta, fogságba vetette a törökverő nagy Hunyadi János fiait!

 

Szörnyű izgalom szállotta meg a magyarok lelkét az elfogatás hírére Pesten és Budán. A harangokat félreverték, Pestről rohantak át a Hunyadi névért rajongó vitézek, hogy kiszabadítsák a fiúkat. De már akkor megszállotta Budát Giskra a cseh zsoldosokkal, ezek visszaverték a magyar vitézeket, a király meg nagy hirtelen valami bíróságot állított össze, s ez a bíróság halálra ítélte mind a két Hunyadit. Gyalázatos vádakkal illeték őket. Hogy a király életére törnek; hogy el akarják foglalni a trónt. Március 14-én érkezett Budára a két ifjús 16-án már végre is hajtották Hunyadi Lászlón a halálos ítéletet: a Szent György téren hóhérpallosa szelte le a daliás ifjú szép fejét! Ezt a gyalázatosságot még nagyobbal tetézte a király. Március 21-én nyílt levelet adott ki, melyben bepiszkolta a nagy Hunyadi János emlékét is, felsorolván „a haza és trón ellen elkövetett bűneit!”

 

Alkonyatkor – úgyszolván titokban – hajtották végre Hunyadi János fiának lefejezését, mert nem ok nélkül tartottak attól, hogy a nép, mely rajongással szerette Hunyadi Jánost s e szeretetét átruházta a fiaira is, a törvénytelen, igaztalan ítélet végrehajtását megakadályozza. Ám a budai nép, mely egész nap kint a szőlőhegyek közt hullatta véres verejtékét, csak este, amikor fáradtan tért haza a munkából, tudta meg, hogy mi történt. Futótűzként terjedt el a megdöbbentő hír, hirtelen megelevenednek az utcák, a nép nagyobb és nagyobb tömegekben verődött, a felháborodás hangja kitört az egyszerű szőlőmunkások színéből s valóságos zendülés támadt: az első utcai zendülés, melyről tudomásunk van. A katonaság szétverte a zendülő parasztokat, de ezzel nem fojtották el a mértéktelen felháborodást, mely országszerte hatalmába ejtette a jobb érzésű embereket szívét. Ezt a felháborodást még fokozta a király rágalmazásokkal teljes nyílt levele. Nem, nem, az a király, aki ezt a gyalázatosságot elkövette, nem maradhat sokáig becsületes, nyílt jellemű magyar nemzet királya! S csakugyan, amikor országgyűlést hirdet, hogy megbeszéljék a török ellen való védekezést, alig néhányan mennek a gyűlésre. Forrongott az egész ország, különösen a köznemesség és parasztság. Szilágyi Mihály zászlaja alá nagy tömegekben verődtek össze az elégedetlenek, a Hunyadi-család meggyalázása miatt forrongó hazafiak. Szilágyi Mihály csaknem egész Erdélyt elfoglalta, özvegy Hunyadiné zsoldosai már már elfoglalják Budát, a Felvidéken is kitört a lázadás a király ellen. És a gyáva V.László, mint a nándorfehérvári csata elől most is Bécsbe menekül. De magával viszi Hunyadi Mátyást is. Bécsből Prágába megy, ott akarja megtartani lakodalmát egy franci hercegnővel, de erre nem kerül sor: hirtelen megbetegedett s meg is halt. Állítólag megmérgezték. Valószínű, hogy Frigyes császár mérgezte meg.

 

Megszabadult az ország ettől a szerencsétlen királytól, akinek uralkodása valóságos csapás volt az országra. És felszabedult a nemzet: követhette szíve vágyát, választhatott királyt, kedve szerint valót. Az idegennel jól laktak, torkig volt velük a nemzet. Íme, végre magyar királyt akar a nemzet, s ezt meg is találta a nagy Hunyadi János fiában: Mátyásban. A szívét követte a nemzet s áldás fakadt elhatározása nyomán: a nagy, a bölcs, az igazságos Hunyadi Mátyás királysága!

Forrás: Benedek Elek / Hazánk története

 

 

Be Sociable, Share!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *